Sziasztok!
Szolfézs órán megszállt az ihlet és nem tudom, miért, de egy love story vázlatát kaptam. És mivel ma Valentin nap van, úgy gondoltam, megosztom veletek... (Bár én csak Pósa Ricsi(SzJG) születésnapját ünneplem ezen a napon... De olvassátok! :) )
Elinor Art
Apukám éppen a húgomat szidta le, mikor a cuccaimmal a kezemben, egy sállal a nyakamban elhagytam a házat. A hátam mögött a naplemente látszott az égen. Narancssárgás és lilás színek kíséretében ment lefelé a Nap az égbolton. Tehát a naplementében sétáltam a járdán, amit a még ősszel lehullott falevelek borítottak. A leveleket rugdostam, aztán felfigyeltem valamire. Havazni kezdett. Az apró hópelyheket a szél össze-vissza fújta. De én csak néztem. A fejemben elindult egy zene. Passenger- Let her go. "Only miss the Sun, when it starts to snow." Én ilyenkor mindig a szövegen gondolkozok. "Mikor esni kezd a hó, csak a Napot hiányolod." Ez igaz. Hiányzik a napsütés. De azért jó látni egy kis havat is, hiszen tél van... A kottáimat gyorsan beletettem a füzetembe, nehogy elázzanak a hó miatt. Ezeken kívül még egy tolltartó alkotta a felszerelésem. Ebből már nagyjából ki lehetne találni, hogy hova indultam. Van egy faház, a város melletti kis erdőben. Ebben a kis házban szoktam gondolkozni. A gondolatmeneteimet segíti egy fehér zongora. Nem sok minden van ebben a kis kunyhóban, mindösszesen csak a zongora, egy szék, egy kis asztal és egy lámpa, ha sötétben mennék.
[...]A zongora billentyűire helyeztem az ujjaimat. De még mielőtt belekezdtem volna a Beethoven-darabba, zajokat hallottam kintről. De nem törődtem vele, hiszen csak egy állat volt, vagy valami hasonló. Szóval újra visszahelyeztem a kezem a zongorára és belenéztem a kottába, bár már fejből tudtam mind a négy oldalt. Belekezdtem, és olyan átéléssel játszottam, hogy nem is figyeltem másra, csak a dallamra. Szinte csukott szemmel játszottam, de egyetlen hibát sem ejtettem. Tökéletesen sikerült kizárni a környezetemet. Ezért is ijedtem meg, mikor a darab végénél valaki megtapsolt. Oldalra néztem, és egy barna hajú fiú állt mellettem.
- Bravó! Gyönyörű volt!
- Öööö... Köszönöm, de...
- Tudom, tudom... Mit keresek itt... Igaz?
- Hát... Igen...- dadogtam. Nem tudtam belenézni a smaragd zöld szempárba.
- Idáig követtelek, és mikor hallottam, hogy játszol, nézni is szerettem volna... Így hát ablak hiányában bejöttem.
- És miért pont engem követtél? Egyáltalán miért követtél?- kérdezősködtem. A választ nem szavakkal adta meg. Felhúzott a zongorától, a szemembe nézett és megpuszilt. Ebből már sejthettem, hogy tetszem neki.
- Most már érted, vagy még mindig nem?- kérdezte.
- Talán.- mondtam, és visszaültem a zongorához. Én elkezdtem egy másik darabot játszani, miközben ő körülnézett, széket keresve. Aztán beletörődött, hogy csak egy szék van, és leült a sarokba, a földre. Csak nézett maga elé. Én pedig csak játszottam a darabot. Közben gondolkoztam. Mióta tetszem neki? Miért? És még sok hasonló kérdés felvetődött bennem. Miután lejátszottam az utolsó hangjegyeket, megszólalt.
- És most meddig nem szólsz hozzám?
- Ki mondta, hogy nem szólok hozzád? Csak kérdések járnak a fejemben folyamatosan. Mióta? Miért? Mit tettem?
- Nem tettél semmit...- mondta, és hallottam, hogy feláll.- Elég, hogy létezel. A kis hülye szokásaid, a tehetséged, hogy kedves vagy, aranyos, stb. Én ezeket szeretem benned.
- De bennem nincs semmi szeretni való!
- Számomra van. Te is gyönyörű vagy. Gyönyörűen játszol a zongorán.
- Azért ennyire nem...- pirultam el.
- De.- húzott fel megint a zongorától, mélyen a szemembe nézett és megcsókolt.
[...] Most már ketten ültünk a széken. Előkotortam a legkönnyebb darabom a füzetből, és azt tettem ki a kottatartóra. Elkezdtem játszani, ő pedig a kezemre tette az övét, így követte a dallamot. Aztán megpróbálta egyedül is, de nem nagyon ment, ezért még egyszer megmutattam. Miután befejeztem, gyors pillantást vetettem a mobilom kijelzőjére, hogy tudjam, mennyi az idő. 22:13.
- Mi???- meredtem a képernyőre döbbenten.- Már ennyi az idő????
- Nyugi! Semmi baj! Hazakísérlek!- mondta.
- Nem kell, hazatalálok egyedül is, csak már nagyon késő van...
- Pont ezért kísérlek haza! Hogy ne mászkálj ilyen későn egyedül!
- Öhm... Köszönöm?- feleltem bizonytalanul. De csak egy mosolyt kaptam válaszul. Gyorsan összeszedtem a kottákat, és eltettem a füzetbe, a tolltartóm is előkerült, szóval indulhattunk. A villanyt lekapcsoltam, az ajtó pedig zárva, szóval semmit nem fognak elvinni innen. Elindultunk hazafelé, és út közben beszélgettünk. Még öt perc sem telt el, de fogta a kezemet, amíg meg nem érkeztünk a lakhelyemhez. A kapu előtt szembe fordult velem és a másik kezemet is megfogta. Megcsókolt, majd megölelt. Ölelés közben pedig a fülembe súgta: "Szeretlek". Majd újra megcsókolt, és jó éjt kívánt. Mikor feleszméltem, már csak a távolodó alakját láttam eltűnni az éjszaka gyéren kivilágított utcán.
[...]A zongora billentyűire helyeztem az ujjaimat. De még mielőtt belekezdtem volna a Beethoven-darabba, zajokat hallottam kintről. De nem törődtem vele, hiszen csak egy állat volt, vagy valami hasonló. Szóval újra visszahelyeztem a kezem a zongorára és belenéztem a kottába, bár már fejből tudtam mind a négy oldalt. Belekezdtem, és olyan átéléssel játszottam, hogy nem is figyeltem másra, csak a dallamra. Szinte csukott szemmel játszottam, de egyetlen hibát sem ejtettem. Tökéletesen sikerült kizárni a környezetemet. Ezért is ijedtem meg, mikor a darab végénél valaki megtapsolt. Oldalra néztem, és egy barna hajú fiú állt mellettem.
- Bravó! Gyönyörű volt!
- Öööö... Köszönöm, de...
- Tudom, tudom... Mit keresek itt... Igaz?
- Hát... Igen...- dadogtam. Nem tudtam belenézni a smaragd zöld szempárba.
- Idáig követtelek, és mikor hallottam, hogy játszol, nézni is szerettem volna... Így hát ablak hiányában bejöttem.
- És miért pont engem követtél? Egyáltalán miért követtél?- kérdezősködtem. A választ nem szavakkal adta meg. Felhúzott a zongorától, a szemembe nézett és megpuszilt. Ebből már sejthettem, hogy tetszem neki.
- Most már érted, vagy még mindig nem?- kérdezte.
- Talán.- mondtam, és visszaültem a zongorához. Én elkezdtem egy másik darabot játszani, miközben ő körülnézett, széket keresve. Aztán beletörődött, hogy csak egy szék van, és leült a sarokba, a földre. Csak nézett maga elé. Én pedig csak játszottam a darabot. Közben gondolkoztam. Mióta tetszem neki? Miért? És még sok hasonló kérdés felvetődött bennem. Miután lejátszottam az utolsó hangjegyeket, megszólalt.
- És most meddig nem szólsz hozzám?
- Ki mondta, hogy nem szólok hozzád? Csak kérdések járnak a fejemben folyamatosan. Mióta? Miért? Mit tettem?
- Nem tettél semmit...- mondta, és hallottam, hogy feláll.- Elég, hogy létezel. A kis hülye szokásaid, a tehetséged, hogy kedves vagy, aranyos, stb. Én ezeket szeretem benned.
- De bennem nincs semmi szeretni való!
- Számomra van. Te is gyönyörű vagy. Gyönyörűen játszol a zongorán.
- Azért ennyire nem...- pirultam el.
- De.- húzott fel megint a zongorától, mélyen a szemembe nézett és megcsókolt.
[...] Most már ketten ültünk a széken. Előkotortam a legkönnyebb darabom a füzetből, és azt tettem ki a kottatartóra. Elkezdtem játszani, ő pedig a kezemre tette az övét, így követte a dallamot. Aztán megpróbálta egyedül is, de nem nagyon ment, ezért még egyszer megmutattam. Miután befejeztem, gyors pillantást vetettem a mobilom kijelzőjére, hogy tudjam, mennyi az idő. 22:13.
- Mi???- meredtem a képernyőre döbbenten.- Már ennyi az idő????
- Nyugi! Semmi baj! Hazakísérlek!- mondta.
- Nem kell, hazatalálok egyedül is, csak már nagyon késő van...
- Pont ezért kísérlek haza! Hogy ne mászkálj ilyen későn egyedül!
- Öhm... Köszönöm?- feleltem bizonytalanul. De csak egy mosolyt kaptam válaszul. Gyorsan összeszedtem a kottákat, és eltettem a füzetbe, a tolltartóm is előkerült, szóval indulhattunk. A villanyt lekapcsoltam, az ajtó pedig zárva, szóval semmit nem fognak elvinni innen. Elindultunk hazafelé, és út közben beszélgettünk. Még öt perc sem telt el, de fogta a kezemet, amíg meg nem érkeztünk a lakhelyemhez. A kapu előtt szembe fordult velem és a másik kezemet is megfogta. Megcsókolt, majd megölelt. Ölelés közben pedig a fülembe súgta: "Szeretlek". Majd újra megcsókolt, és jó éjt kívánt. Mikor feleszméltem, már csak a távolodó alakját láttam eltűnni az éjszaka gyéren kivilágított utcán.
