Sziasztok!
Elinor Art vagyok, egy kezdő írónő... Vagyis... Kezdő?? Még nem is vagyok a szakmában... Csak próbálkozok... Elég gyenge próbálkozások... Ezért is szeretném, ha olvasnátok belőlük egy párat. Rövid történetek, "cikkek", gondolatmenetek. Egy szóval... Egy kis valami... Ezért lett ez a blog neve is. Akkor jöjjön az első iromány, egy rövid történet. Nem is annyira rövid, mert az A/5-ös füzetemben 4 oldal lett... Szóval ez hosszabb sztorinak számít...
FIGYELEM!!!! Gyenge idegzetűek ne olvassák este! (És másnak sem nagyon ajánlom estére.)
Elinor Art
Egy estével lett vége...
A lány aznap újra elővette a pengét, és megvágta magát. A bal csuklóján még látszottak az előző sebek, de ő új sebeket vágott a régiek helyére. Aztán a jobb kezén is sormintát vágott. A régi vágások közé egy-egy újat. A fürdőszoba padlóján lassan egy kis vértócsa keletkezik. Feltakarítja és visszamegy a szobájába. Az egyik közösségi oldalra kiírja az egyik kedvenc idézetét. "Egy kés, egy ér, egy liter vér és egy élet véget ér." Ezután szokás szerint jó éjszakát kíván a barátainak. Ez nem tart sokáig, hiszen nincs sok barátja. Egy olyan barátja sincs, akivel minden nap találkozna. De ettől a 2-3 baráttól azért elköszön. Ő sem tudja, mi lesz másnap. De most befáslizza a kezét, hogy ne hagyjon nyomot az ágyneműn. Kezében a telefonjával elvánszorog a villanykapcsolóig, és lekapcsolja azt. Pár másodpercig teljes sötétség uralkodik a szobán. Azonban feloldja a telefonját és azzal világít, hogy elbotorkáljon az ágyáig. Az ágy szép rendben van, már csak rá vár. Bevetődik az ágyba, betakarózik a sötétszürke takaróval. Amíg a hátán fekszik, gondolkozik. A múlton gondolkozik. Azon, hogy ma miért sebesítette magát. Azon, hogy ma mennyi sértést és bántást kapott. Egyszer olvasott egy idézetet, amit mindig próbál megvalósítani, de sosem sikerül. "Ha az élet ad száz okot, hogy sírj, te adj neki ezer okot, hogy nevess!" A száz ok a sírásra mindig megvan, talán még több is. De a nevetésre maximum egy-két okot talál... Ez most is így van. Legördül egy könnycsepp az arcán. Aztán még egy, amit még másik száz követ. Az elmúlt napokban sokszor sírta álomba magát. És most is könnyek között alszik el.
Reggel zörgésre ébred. Körülnéz a szobájában. Az anyukája keres valamit, A szemébe néz és tudja, mit keres. A lány telefonját és laptopját. A lány nehéz szívvel, de átnyújtja a két eszközt, ami segítségével tudna beszélni a barátaival. Bedobálja a táskájába a tankönyveit és a pénztárcáját, egy kis pénzzel. Felveszi az egyszínű fekete pólóját, felhúzza a fekete, szaggatott farmerját, a fáslit eltakarja fekete és sötétszürke szilikon karkötőkkel, összecipzározza a fekete pulóverét. Kifésüli a hosszú, sötétbarna haját, ami így a vállára göndörödik. Belenéz a tükörbe és a szeme alól a karikákat egy kis alapozóval elfedi. Ezen kívül még egy kis szempillaspirál a sminkje, de azzal sem tölt el túl sok időt. Egy gyors fogmosás után pedig a fekete keretes szemüvege is a helyére kerül. Amint felvette a bakancsát és a fekete bőrdzsekijét, felkapja az öltözékével azonos színű iskolatáskáját és lerohan a konyhába. A fekete hátlappal rendelkező telefonja ott fekszik az asztalon, ő mégis csak a szendvicset dobja bele a táskába, és egy gyors köszönéssel elhagyja a házat. Az iskolabusz ebben a pillanatban gördül be a ház elé. Felszáll rá, és leül a végébe. A fülhallgatóját előszedi a zsebéből és szokásosan berakja a fülébe. Csak most azzal a különbséggel, hogy nem szól benne a zene. Senki nem szól hozzá, és nem ül le mellé, mert a mellette lévő ülésen a táskája van. De felszáll egy fiú és odamegy hozzá. Mellé szeretne ülni. A lány leteszi a táskáját a lábához és a fiú leül mellé. Egy ideig szótlanul és mozdulatlanul ülnek. A lány az ablakon keresztül figyeli az utca reggeli forgalmát. A fiú megfogja a lány csuklóját és széthúzza a karkötőket. A lány megpróbálja elhúzni a kezét, de a fiú nem engedi. Megkérdezi, hogy miért van bekötve, de a lány válasz nélkül felpattan és elmegy a busz elejébe. Leszáll és az osztályterméig meg sem áll. Ledobja a táskáját az utolsó padra és leül a székre. Nem nagyon figyel arra, hogy mi történik az órákon, csak azt várja, hogy vége legyen az utolsónak is. A nap végén ő hagyja el elsőként a termet, de nem hazafelé veszi az irányt. Vesz egy buszjegyet, és elmegy a folyóhoz. A hídon kinyitja a táskáját és kivesz két füzetet belőle. Az egyik füzet a naplója. Megtámasztja a korláton és elkezdi lapozgatni, olvasgatni. Egyesével tépi ki a lapokat, majd egy idő után megunja és az egészet, úgy, ahogy van, beledobja a vízbe. A másik füzete egy mindenes füzet. Abban vannak a rajzai, írásai. De ezt nem a vízbe dobja, csak a táskája mellé. A hídon sokan vannak, mint mindig. Felül a híd korlátjára és onnan figyeli a tömeget. Észreveszi a fiúz, aki reggel mellette ült a buszon. A fiú is észreveszi őt, és odafut a lányhoz. Őt kereste. Afelől érdeklődik, hogy mire készül a hídon a lány. De ő nem válaszol, csak megmutatja. Elengedi a korlátot és a mélybe veti magát...
Egyszer mindenkivel megtörténik... Elmegy, de soha nem tér vissza. Nem jelentkezik, senki nem tud róla semmit. Napokra, hetekre, hónapokra eltűnik. Senki sem tudja, hogy még életben van e... Lehet, hogy egy percre sem tűnt el, hanem az első percben véget vetett az itteni életének. Senki nem tudja, hogy hova került ez után...
