Tudod, milyen nehéz leküzdeni a reményt?
Megharcolni vele, majd a szívébe szúrni a tőrt?
Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Tehát a remény az emberek, állatok és élőlények után hal meg. Minden embernek van egy kis remény-gyertyája, ami az ember halálával elalszik. De ha még életünkben kialszik, akkor valaminek, vagy valakinek újra lángra kell lobbantania a sok gyertya közül azt az egyet, a reményét. Persze más gyertyák is lángra lobbanhatnak; szeretet, szerelem, hiány, de akár a félelem gyertyái is. De a remény apró gyertyaszála a legerősebb! Azért, mert neki kell a legtovább égnie. Annak az ici-pici gyertyaszálnak rengeteg időt kell kibírnia. Az embernek pedig rengeteg időre és energiára van szüksége ahhoz, hogy ez a gyertya elaludjon. Nekem legutóbb két napba telt, és kétezer kilométerbe. És most, egy hét elteltével meg kellett tudnom, hogy az a pici remény nem volt hiába való, volt értelme! De én elfújtam azt a gyertyát. Nehezen, de biztosan. A mai napon újra látszott a remény szikrája... De perceken belül eltört a mécses. Ami eltört, azt meg kell javítani, igaz? Én szeretem összeilleszteni a kép darabjait. De egy mécses darabjait nagyon nehéz összerakni, sok idő. Mindig építem az egyik bástyát, ami körülvesz egy gyertyát. Mikor már a vége felé járok, és már csak pár darab tégla vagy kavics kell, valaki jön, és lerombolja... A remény lángjába pedig újra és újra belekap a szél.
