Vers #2

Sziasztok!

Ha már itt vagyok, és visszatértem, rögtön posztolom a másik verset is. Ezúttal szerelmes szonettet kellett írni. Petrarca után szabadon.

Ahogy a tanár fogalmazott: 

• plátói
• beteljesült
• beteljesületlen
• valós/átélt
• beteljesült 
• beteljesületlen
• paródia(Petrarca szonettjeiből)

Íme, itt a teljes mértékben kitalált szerelmes szonettem, amibe egy kicsit szintén beleszőtte magát a halál egy árnyalata, valamint a lélekvándorlás, valamilyen formában. Az első gondolataim igazából az alapján születtek, hogy a kollégium bezárt falai közül lassan kiszabadulok és le sem szállok a vonatról a Tiszapartig, a természetig, mert mikor feladta ezt a feladatot az irodalomtanár, közelgett a hétvége, én pedig tudtam, hogy túrázni készülünk a hétvégén. A természetszeretetről szerettem volna írni, a természetben, viszont úgy jött ki a lépés, hogy egy unalmas angol órán(ugyanannál a tanárnál) összehoztam a röpke 14 soros verset.

B.Buttercup

Legnehezebb helyre küldtek el engem,

Szabadságtól megfosztottak négy fal közt.

Rabságban töltött éveim száma öt,

Melyeket nélküled kell eltöltenem.

Lelkemmel vágyódom messzi helyekre,

Hova te viszel, fák hűs lombjai közt;

Kívánságom ennél nem is lehet több-

Csak azt kívánom, lelkem veled legyen.

Szél szárnyán szárnyalok, repülök feléd,

Mikor velem vagy, rajtunk kívül nincs más.

Nem is tudom, mikor szerettem beléd…

Megérkeztem a helyre, hol már vársz rám,

Nélküled bárhova már nem is mennék,

És érzem azt, hogy szabad vagyok én már.